2010. január 16., szombat

36 fokos lázban égek...

Azaz utazási lázban. El kell mondjam, hogy amennyire jó érzés, olyannyira szörnyű is.
Szinte bármit csinálok, arra riadok, hogy azon agyalok, vajon milyen lesz kint.
A zuhany alatt már egy hete úgy állok, hogy élvezem minden cseppjét a forró víznek. Próbálom elraktározni ezt az érzést, mert tudom, hogy a három hónap alatt nagyon kevésszer lesz majd részem ilyenben. Imádok zuhanyozni (meg szaunázni, meg fürdőzni), és tudom, hogy egy hideg és fárasztó nap után szinte lemossa az emberről a fáradtságot egy jó zuhany. Sajnos Nepálban is ritka a forró zuhany, legalábbis abban a szálláskategóriában, ahova mi készülünk, meg Ladakhban is.
A másik dolog, ami izgalmi állapotomra figyelmeztet, hogy már napok óta arra riadok éjszakánként, hogy a Himalájában sétálok álmomban. Mit sétálok! Szó szerint járom már az Annapurna kör vidékét! Ettől aztán reggel olyan honvágyam van, vagyis Himalája-vágyam, hogy szörnyűnek tűnik még ez a majd 3 hét, ami az utazásig hátravan.
Legszívesebben már most indulnék! Vagy legalább pakolnék! De a hátizsákom otthon van, Budapesten, s csak miután minden kellékemet összeszedtem nővéremék padlásáról, kezdődhet a pakolás, már itthon, Párizsban.
A harmadik dolog a kávé. Tudom, hogy ebből sem fogunk inni hónapokon át, így hosszan ízlelgetem a fekete nedűt, forgatom a számban, mielőtt lenyelném.
Apró dolgok ezek, pici luxusok, amit már elfelejtettünk értékelni. Épp ezért figyelmeztetem magam minél többször, hogy figyeljek oda és értékeljem őket, mert ezek (is) adják a mindennapok apró mosolyait.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése