Azaz utazási lázban. El kell mondjam, hogy amennyire jó érzés, olyannyira szörnyű is.
Szinte bármit csinálok, arra riadok, hogy azon agyalok, vajon milyen lesz kint.
A zuhany alatt már egy hete úgy állok, hogy élvezem minden cseppjét a forró víznek. Próbálom elraktározni ezt az érzést, mert tudom, hogy a három hónap alatt nagyon kevésszer lesz majd részem ilyenben. Imádok zuhanyozni (meg szaunázni, meg fürdőzni), és tudom, hogy egy hideg és fárasztó nap után szinte lemossa az emberről a fáradtságot egy jó zuhany. Sajnos Nepálban is ritka a forró zuhany, legalábbis abban a szálláskategóriában, ahova mi készülünk, meg Ladakhban is.
A másik dolog, ami izgalmi állapotomra figyelmeztet, hogy már napok óta arra riadok éjszakánként, hogy a Himalájában sétálok álmomban. Mit sétálok! Szó szerint járom már az Annapurna kör vidékét! Ettől aztán reggel olyan honvágyam van, vagyis Himalája-vágyam, hogy szörnyűnek tűnik még ez a majd 3 hét, ami az utazásig hátravan.
Legszívesebben már most indulnék! Vagy legalább pakolnék! De a hátizsákom otthon van, Budapesten, s csak miután minden kellékemet összeszedtem nővéremék padlásáról, kezdődhet a pakolás, már itthon, Párizsban.
A harmadik dolog a kávé. Tudom, hogy ebből sem fogunk inni hónapokon át, így hosszan ízlelgetem a fekete nedűt, forgatom a számban, mielőtt lenyelném.
Apró dolgok ezek, pici luxusok, amit már elfelejtettünk értékelni. Épp ezért figyelmeztetem magam minél többször, hogy figyeljek oda és értékeljem őket, mert ezek (is) adják a mindennapok apró mosolyait.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése